Miért olyan nehéz a nehézipari dekarbonizáció?

Szerző: Sulyok Réka

– Mélyreható szén-dioxid-mentesítés csak a kereslet jelentős csökkentésével és a nehézipar termékpalettájának átalakításával érhető el.

– Az energiaintenzív iparágak ugyan tisztában vannak a kibocsátás kockázataival, de az elmúlt évtizedekben alig jelentkeztek hatékony mérséklési és alkalmazkodási stratégiákkal.  

– Hatékony piaci ösztönzők hiányában a kormány által támogatott programok kritikus szerepet játszanak az új technológiai áttörések finanszírozásában.

– A szakpolitikák nagyban hozzájárulhatnak az anyaghatékonyság ösztönzésében, csökkenthetik a beruházási kockázatokat és új piaci szegmenseket hozhatnak létre a környezetbarátabb termékek számára.

A nehézipar kibocsátását nehéz csökkenteni és ennek összetett okai vannak. Nemcsak energiaintenzívek ezek az ágazatok, de maguk a gyártási folyamatok is jelentős kibocsátással járnak az acél-, cement- és vegyipari termelésben. Az ipar szén-dioxid-problémája hosszú ideje ismert: a hatalmas kibocsátásból eredő kockázatok már a 90-es évek óta foglalkoztatják az iparági vezetőket. De ezek a gyakran nem-pénzügyinek címkézett kockázatok csak a közelmúltban kezdtek beszivárogni a vállalati kockázatkezelési paradigmába. Egyszerűen fogalmazva: a nagy és költséges strukturális változtatásokra nem volt jó okuk mert a kibocsátásnak nem volt ára.

A közvélemény megítélése meglehetősen lassan változik de az utóbbi években több mozgalom is sikeresen tematizálta a vállalati tétlenséget. Az ESG (környezeti-társadalmi-kormányzati) szempontrendszer a legfontosabb új trend, amely alapjaiban formálja át a gazdasági tevékenységek és befektetések értékelését: A befektetők ma már előretekintőbbek és a fenntarthatóság és az ESG-hatásokat is figyelembe veszik a döntéseikben a nyereségességi kilátások mellett. A paradigma váltást az is jelzi, hogy a jegybankok  a pénzügyi szabályozói keretrendszerükbe illesztik a ESG-kitettségek, a hordozott-kockázatok és -stratégiát érintő kérdéseket.

Miért olyan nehéz mérsékelni a kibocsátást?

A bankok és befektetők szigorúbb szemlélete kikényszeríthet változást a nehéziparban de önmagában ez aligha hozza el a várt zöld fordulatot. A nehézipar rendkívül lassan reagál mivel a befektetési ciklusok is sokkal hosszabbak mint más ágazatokban. A termelési adaptáció lassúsága mellett a termékpiacok is lassan változnak és fejlődnek. Súlyos problémát jelent az, hogy a környezetbarátabb, zöldebb termékek piacai gyakorlatilag nem léteznek. Az építőiparban a fordulat épphogy kialakulóban van ami jelentős ösztönzőket alakíthat ki a cementipar számára. Ugyanakkor más ágazatok helyzete még nehezebb. A vegyipari termékkör annyira szerteágazó hogy nagyon sok részpiacről beszélünk ahol zöld termék definícióra és keresletre lenne szükség. A versenyképes zöld piacok hiánya tehát egy jelentős akadály rövid távon.

A másik fő nehézség a szén-dioxid kibocsátás beárazásával kapcsolatos. A piacok nem árazzák be a kibocsátások negatív externáliáit, ez a gondola hívta életre a piaci alapú szakpolitikákat. Viszont a nehézipar mérete és a dekarbonizációs technológiák hiányában  érintetlen maradt és jelenleg is nagyvonalú kibocsátási egységekből részesül. Ez azt jelenti, hogy a termelés jelen költségszintje és a jellemző termékárak alacsonyan tarthatóak. Például a cement viszonylag olcsó, ezért széles körben elterjedt az építőiparban. Egyszerűen a jelenlegi árszintek mellett nincs gazdasági ok arra, hogy a beton helyett fenntarthatóbb helyettesítő anyagokat keressen az építőipar. A cement iránti megnövekedett kereslet pedig magas szinten tartja a kibocsátást. Nem várhatunk csak arra, hogy árnyomás elkezd szélesedni és megoldja a szén-dioxid-problémát, hanem összehangolt erőfeszítésekre van szükség a változás szűk keresztmetszeteinek leküzdésére.

Hogyan tovább?

A nehezen csökkenthető ágazatokkal kapcsolatos széles körű konszenzus az, hogy a szén-dioxid-mentesítésükhöz keresleti és kínálati erőkre egyaránt szükség van. Jelentős keresletcsökkentésre, valamint anyaghatékonyságra, újrahasznosítási erőfeszítésekre és új technológiák bevezetésére van szükség a kínálati oldalon.

Az építőipari ágazatban az anyaghatékonyság önmagában is sokat segíthet. A Nemzetközi Energiaügynökség [IEA] megállapította, hogy az acélfelhasználás 24%-os és a cement 15%-os csökkentése a referencia technológiai forgatókönyvükhöz képest segítene elérni a párizsi 1,5C-os célokat, ami azt jelzi, hogy a keresleti oldali erők jelentősen hozzájárulhatnak az éghajlati célkitűzések eléréséhez.

A kínálati oldali változások, bár nagy szükség van rájuk, még mindig távolinak tűnnek. Örömmel fogadjuk ugyanakkor hogy kutatási eredmények és becslések sora áll elérhetővé a döntéshozók számára ami segít beárazni a dekarbonizációs befektetések költségeit és várható megtérülését. Megvalósíthatósági tanulmányok rámutattak néhány egyszerűen elérhető lépésre. Jó példa erre az építőiparban használt acélgerendák kérdése. A gerendák jellemzően egy méretben készülnek, azonban számos bizonyíték van arra, hogy a magasabb épületeknél a kisebb gerendák is elviselik a terhelést, mivel az épület magassága fordítottan arányos a szükséges gerendamérettel. Az acélgerendák kínálatának rugalmassága csökkentheti az anyagszükségletet, és jelentősen csökkentheti a szén-dioxid-kibocsátást. Ugyanez igaz az épületekben használt betonra is. A differenciáltabb termékkínálat jelentős kibocsátáscsökkentést eredményezhet, mivel a szerkezet különböző részeinél különböző minőségű betont lehetne használni.

Ugyanakkor a világ politikai döntéshozói számára is vannak jó hírek. Az olyan nagyszabású közpénzből finanszírozott programok, mint az EU Ultra Low Carbon Steel programja (UCLOS projekt), melyet a ArcelorMittal által vezetett konzorcium folytat és a svéd HYBRIT hidrogénprojekt meggyőző bizonyítékot szolgáltattak arra, hogy az állami finanszírozású projektek hatékonyak új technológiák fejlesztésében. Vagyis az állami befektetés többet jelenthet mint egy kis lökés és teljes nehézipari szektorokat mobilizálhat.

Úgy gondoljuk tehát, hogy megalapozott az a nézet, hogy a szén-dioxid-mentesítési erőfeszítéseket leginkább az ösztönzőket teremtő szakpolitika képes előmozdítani. A piacképző kezdeményezésektől kezdve a szén-dioxid-kibocsátásról szóló szerződéseken át az innovatív új szakpolitikák helyzetbe hozzák a nehézipart.

Az aktívabb közpolitikai részvétel előmozdítása érdekében projektünk a politikai döntéshozók előtt álló legsürgetőbb kérdések megoldását tűzte ki célul:

• Hogyan lehet hitelesen lehorgonyozni az iparágak elvárásait a dekarbonizációval kapcsolatban?
• Hogyan lehet megerősíteni a köz- és magánszféra partnerségét a kutatás-fejlesztési tevékenységekben?
• Mi a teendője a szakpolitikusoknak a magánszektor kulcsfontosságú szereplőit és döntéshozóit érintő információs széttöredezettséggel? Milyen lehetőségek vannak a tudásátadásra?
• Mi a szabályozás és az új szabványok minimális szintje a környezetbarát termékek piacának előmozdításához?